Home

SAN GENNARO VÉRE-MÁRAI SÁNDOR Pasqualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet A félkarú halásznak, mert lecsendesítette a tengert Santo Stratónak, mert vigyázott a házra és a betegekre A virágoknak az állatoknak a tengernek a Posillipo szegény embereinek Itáliának Az alakok a regényben az író képzeletének alkotásai, és nem ábrázolnak eleven személyt I. 1. TAVASZ ELEJÉN HÍRE KELT, hogy a Posillipo kerti házában él egy ember, aki meg akarja váltani a világot. Először Anastasia beszélt erről, a kertész leánya, aki délutánonként a frissen fejt tejet hozta. Amíg beöntötte a tejet az alumíniumbögrébe, fahangon, közömbösen mondotta:– Idegenek. Karácsony előtt jöttek. Énekelni kezdett, és lesietett a sötét lépcsőn. Ha későn hozza a tejet – a kertész itt, Posillipón, örökösen istállóban tartja, soha nem engedi a rétre teheneit, és tél vége felé megesik, hogy a vakoskodó, friss zöldségtől megfosztott állatok csak későn estefelé tejelnek –, Anastasia mindig énekel a lépcsőn, mert fél. A hír, hogy a Posillipo egyik kerti házába beköltözött egy ember, aki meg akarja váltani a világot, a dombtetőn nem keltett különösebb feltűnést. A meredek úton, amely Santo Strato utcájából, ahol a villanyerővel hajtott társaskocsi közlekedik, felvezet a Villa Ricciardinak nevezett település élőlényekkel zsúfolt bagolyvárába, a járókelők mellékesen beszéltek csak erről. A vidéken, már a régebbi időben, több ember élt, aki meg akarta váltani a világot. Ezért a hírt, hogy egy idegen érkezett, aki afféle Istenszagú ember, csak mellékesen említették. Semmi csodálatosat nem láttak benne. Először is idegenekről, különösen angolokról, mindent el lehetett hinni. Ezenfelül természetes és nem is ritka tünemény, hogy valaki meg akarja váltani a világot. A Mi Urunk Jézus Krisztus is megváltotta a világot.– Ámen – mondta a micisapkás boros, amikor a pacalárus erről beszélt. Többen ültek a hordókon, és figyeltek. A pacalárus kommunista. De itt volt a kőműves, akinek télen át nem volt munkája, s ezért most szentképeket árul és adományokat gyűjt egy távoli, bizonytalan földrajzi helyzetű, épülő kolostor céljaira. A pacalárus háromkerekű kerékpárjára ládát szerelt fel, s így hordja körbe a Villa Ricciardi és a dombtető lakásai közt a friss pacalt. Fekete, szikár ember, mindig haragos, és kitűnő előadó. A háromkerekű kerékpárra felszerelt láda tetején, babérlombok és citromok között ízlésesen helyezi el áruját, a pacalt – kettévágott birka- és kecskegyomrot –, s egy rövid pengéjű késsel nagyon ügyesen szeleteli fel a nyers zsigereket, melyekre citromot csorgat, és így nyújtja át az ízes falatot vevőinek, akik azonmód, helyben, kenyér nélkül megeszik a szivacsszerű mócsingot. Ez az ember kommunista. Nem hisz semmiféle megváltásban, csak abban, amit Moszkvából ígérnek. A kőműves most nem kommunista, mert szentképeket árul, s ez a szerény jövedelem visszatartja attól, hogy részt vegyen a párt életében. A pacalárus ezt mondta:– Az angolok mind kapitalisták. A világot nem tudják megváltani. Csak a kommunisták tudnak segíteni. Ti hányan alusztok a szobában? – kérdezte a kőművestől.– Nyolcan – mondta a kőműves nyugodtan.– Tudod, hány szoba van a Vatikánban? – kérdezte a pacalárus. De a boros most közbeszólt. Ez az ember kövér. Ő is micisapkát visel és feltűnő színű kötött ujjasokat. Fiatal korában lefényképeztette magát – a színes fénykép holdas tájat mutat, a háttérben a Vezúvot, amint vörös tüzet köp az égre, s az előtérben őt magát, a borost, fekete ruhában, nyakában fehér sállal, amint kezét tisztelgő, katonás mozdulattal micisapkája pereméhez illeszti. A bort Gragnanóban veszi, és gesztenyefa dongákból ácsolt hordóban tartja. Ezt mondta:– Tudod, hány szoba van a Kremlben?– Sok – mondta büszkén a pacalárus.– Tudod, hányan alusznak egy moszkvai szobában? kérdezte most a félkarú halas. A pacalárus elkomorodott. S mert sarokba szorították, gyorsan a hordók elé lépett, és játszani kezdett. A két fiú, akik szamárkordén hozzák fel a szent Bagnoliból a Posillipóra, a kőműves, s még egy ember, aki amerikai mogyorót árul a közeli villamosmegálló mellett – egy platán árnyékában, szemközt Caprival –, elébb hajoltak, figyelő és szakértő pillantással, mert megértették, hogy kezdődik az előadás. Kezükben a pohárral, melyben csillogott a vörösbor, figyeltek. A pacalárus behunyta szemét, mint aki ihletet merít. Lassú taglejtésekkel adott elő.– Láttam Peppinót, az állatszelídítőt – mondta ünnepélyesen.– Emlékeztek reá? Az öregebbek emlékeztek. A pacalárus érezte, hogy a pillanat szerencsés, mint ahogy az utcai előadó, aki Tasso verseit szavalja a Porte Capuana közelében, érzi a lélektani pillanatot, amikor a környező emberiséget a szó és a művészet erejével ki lehet ragadni a köznapi közönyből. Ilyen pillanatokban az utcai művész számára van valami a kéjből. Feszültség és vonzás árad az előadó felé. Csendesen kezdte:– Egyszer, Calabriában, előadás közben, fellázadt az egyik oroszlán… A történet nem volt egészen új. A halas és a boros már hallották. Mégis figyeltek, mert a taglejtés, az arcjáték, egyszóval az előadás minősége fontosabb volt számukra, mint a történet. Csillogó, szakértő, fekete szemmel figyeltek. Csak az ember, aki amerikai mogyorót árult, figyelt fölényes arckifejezéssel, mert üzlethelyéről, a platán alól, egész nap Caprit és a tengert látja, a főútvonalon pöfögő amerikai gépkocsikat, s ezért nagyvilági a modora. De amikor a pacalárus az elbeszélésben elérkezett a jól ismert és mindig újra ellenállhatatlan szakaszhoz, amint Peppino, a szelídítő, letérdel a fellázadt oroszlán előtt, keresztet vet, és az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kéri, ne falja fel őt a fenevad: mindenki felszabadultan tapsolni kezdett. A pacalárus ezt a részt csakugyan jól adta elő: letérdelt a hordók között, remegő kézzel keresztet vetett, hörögve, iszonyattól kidülledt szemmel kérlelte a láthatatlan, de a Művészet akaratából mégis különösen jelenvaló vadállatot, s aztán megkönnyebbülten állott fel, mert a siker jólesett, és úgy érezte, megmentette a becsületét. A kövér boros könnyét törölgette, úgy nevetett.– Látod – mondta aztán. – Van megváltás. – Ez csak egy történet – mondta fölényesen a pacalárus, és letörölte rongyos nadrágja foltozott térdéről a port. – Nincs más megoldás, csak a társadalmi igazság.– Ezt az újságban olvastad – mondta nyugodtan a félkarú halas.– Te egy bolond vagy – mondta a boros.– Az apám tengerész volt. Génuában is voltam – mondta sértődötten a pacalárus. Fölényesen fütyörészni kezdett, és kisétált az utcára. Zsebkendőjével elhessegette a pacalról és a citromokról a legyeket. Ebben az évben már tavasz elején tűrhetetlenül sok volt a légy a Posillipón. 22. AZ ÖREG BÁRÓ, AKI MINDEN délután végigsétált a Posillipo sugárútján, a platánok és az eukaliptuszfák alatt, ezt mondta:– Én is láttam ezt az embert. Reggel egyedül megy fel a kilátóhoz. De estefelé a feleségével megy le a Marechiaréhoz. Ott ülnek, a Finestrella erkélyén, pizzát esznek és bort isznak. Azt hiszem, nincs sok pénze. Nem igaz, hogy minden angolnak és amerikainak van pénze. Ez szemüveget visel és szandált. Nem hiszem, hogy meg tudja váltani a világot. Ez csak egy idegen, aki idejött a feleségével, itt él egy ideig, bútorozott lakást bérel, és aztán megint elmegy. Több ilyen angol élt már itt. A végén mind elmentek. – Felemelte címergyűrűs, májfoltos, öreg kezét: – Én tudom, mert sok előkelő embert ismertem. Sajnos, az idegenek között ritka az igazán előkelő ember.– Cavaliere {1} – mondta a tengernagy –, vigyázzunk! A világ egyre inkább anyagias szellemű. Én személyesen ismertem Moscati doktort, és bizonyíthatom, hogy vannak emberek, akik már életükben szentek.– Például Pio atya Foggiában! – mondta az öreg, aki estefelé a fagolyós szerencsejátékot vezette az eukaliptuszfákkal kerített körönd szélén, mely a Marechiare öblének lejárójához vezet. Nem lehet tudni, mivel foglalkozik ez az ember, mert elegánsan öltözködik – nyáron is sötétkék ruhát visel és bőrtalpú cipőt –, s egész nap itt ül a körönd szélén, a padon. De esténként ő vezeti az utcai szerencsejátékot, melynek sok résztvevője akad. A játékosok egyenként ötven lírát fizetnek be, s aztán egy gyermekfej nagyságú fagolyót gurítanak – óvatosan – a járda peremének közelébe. Ötszáz lírát nyer, aki a játék szabályainak értelmében helyesen dobja a golyót.– Padre Pio itt van San Giovanniban – mondotta most ez az ember.– Néha négy napig is várni kell, amíg a látogató eléje kerülhet. Fekete félkesztyűt visel, mert Krisztus sebei vannak a kezén.– A lábán is – mondta mély hangon egy másik öreg, aki micisapkát visel, és mankóval jár, mert a télen levágták öt elüszkösödött lábujját.– Ez nem biztos – mondta a tengernagy.– Egészen biztos – mondta az öreg, aki a fagolyós játékot vezeti. – A nagybátyám is volt Padre Piónál. Mikor gyóntat, virágillat van körülötte. A vendéglőben olcsó az ellátás. A báró felemelte címergyűrűs mutatóujját:– Vigyázzunk – mondta. – Padre Pióról sokat beszélnek. De az Egyház még nem szólt. Vannak emberek, akiknek istenszaguk van, de egy idő múltán megtudja a világ, hogy az istenszag elillant. Más a helyzet Moscati doktorral. Az Egyház már szólt… A tengernagy, sipító hangon, közbeszólt:– Óvatosan szólt. Ismertem én jól Moscati doktort. Járt nálam, amikor a lányom beteg volt. Szirupot írt fel, és a leányom köhögése elmúlt. Ez még nem bizonyít semmit.– Nem – mondta rekedten, de szapora szóval a báró. – És az sem bizonyít, hogy az őrgrófnét, aki Szent Lajos terén lakik, meggyógyította a kiütéseiből. Élesztőt adott neki, és együtt imádkoztak. Tegnap voltam nála, semmi baja. Mindez nem bizonyít semmit. Novarában van egy állatorvos, aki tud embereket is gyógyítani, élesztővel. De az érsek már megengedte, hogy a Gesù Nuovo-templomban táblát helyezzenek el Moscati doktor sírja fölé, és belevéssék a jó hírt.– Miféle jó hírt? – kérdezte gyanakodva az öreg, akinek levágták lábujjait.– A szentség hírét – mondta a báró. Ezt a szót – „szentség” lassan ejtette ki, szakszerűen, minden szótagot külön. – Még nem szent, még nem is boldog – mondta izgatottan. – De már a szentség híre van körülötte. Fama sanctitatis… Bevésték a márványtáblába, a templomban, a doktor sírja felett. Ez már valami. Elismerem, még nem minden. A dicsfény, amely e pillanatban a doktor feje körül van, egészen kis dicsfény. Az ilyen dicsfény még halványodhat. Nem biztos, hogy teljes erejű dicsfény lesz belőle. De mindenesetre a szentség híre és egyféle kis dicsfény van a doktor feje körül. Néha eljött hozzám. Estefelé jött, narancslevet ivott. Keveset beszélt. Ez rokonszenves volt. Nem szeretem a szenteket, akik sokat beszélnek.– Volt esernyője? – kérdezte öregesen, kíváncsian a tengernagy. A báró hunyorgott. A Posillipo dombja felett a narancssárga eget nézte, enyves szemmel. Tájékozatlanul morogta:– Esernyője? Nem tudom – mondta zavartan. – Lehet, hogy volt esernyője. Igazi úriember volt.– Még soha nem láttam szentet, akinek esernyője volt mondta makacson a tengernagy. Ültek a vasrácsos padon és hallgattak. Csak a báró állott, mert szüksége volt a mozgásra. Mind öregek voltak. Nem voltak rongyosak, de szegények voltak. A tengernagy is szegény volt, mert a tengernagyi inflációs nyugdíjból taníttatta fiát a nápolyi jogi egyetemen. A fiú motorkerékpáron járt, és ez is sokba került. De most ez volt a divat: a motorkerékpár, az alacsony, kis kerekű, divatos pöfögő, mint régen a hátasló. A tengernagy megértette, hogy fia, aki jogot tanul, nem járhat gyalog. De mind szegények voltak. A bárónak volt egy háza Szicíliában, de ez a ház néha, a nagy esőzések idején, bedőlt. Az ember, aki nyáron is bőrtalpú cipőt viselt, és a golyódobálós szerencsejátékot vezette, néha nyert a játékon, mert már nagy gyakorlata volt. Ötszáz papírlíra nem sok pénz, de egy napig meg lehet élni belőle, ha van hol aludni, és ismerősek a beszerzési források. Mind szegények voltak, és egyikük sem látott még szentet, akinek esernyője volt. Hallgattak, gondolkoztak. Fiatal emberek rohantak el a Posillipo széles sugárútján, püfögő, büdös, divatos, alacsony motorkerékpáron. Utánuk néztek. Madarak repültek a Posillipo bércfoka felé, villa alakban. A nap Baiae mögött ment le, és vastag, olajos aranyfoltot hagyott a mélykék ég alján. Bagnoliban az Ilva-gyár szirénái sivítottak. Ezek a szirénák még a háborúból maradtak itt, amikor a bombákat és a halálos veszélyt jelezték. Nápoly, különösen a kikötő körül, sokfelé lyukas volt. A bombák itt rendszertelenül pusztítottak, mert az amerikaiak nem céloztak. Később az amerikaiak cigarettát és csokoládét adtak a nápolyi lányoknak és a kisfiúknak. Különösen a négerek voltak adakozók. Valahogy erre gondoltak, mert a báró – öreges eszmetársítás következményeképpen – ezt mondta:– Az amerikaiaknak nincs szentjük. Bólogattak. A báró most vívóállásba helyezkedett, mint mindig, mikor önmagával vagy a külvilággal eszmei párharcba kezdett. Kalapját mellékes mozdulattal hátratolta feje búbjára. Egyik kezét csípőre tette, másik keze öt ujját összecsücsörítette. Így mondta – s közben alulról felfelé lóbálta kezét, mintha labdázna:– Az amerikaiak kénytelenek átvenni a világ vezetését. Ez nagyon veszélyes, mert nincs szentjük.– Van szentjük – mondta a tengernagy. – Egy nő. A fiam hallotta a Nemzetközi Gyógyszertárban. Oda amerikaiak is járnak.– Milyen szent? – kérdezte gyanakodva a báró. – Ott született, Amerikában?… – Nem – mondta vékony, panaszos, kissé öregasszonyos hangon a tengernagy. – Csak bevándorolt. Displaced person {2} mondta a bárónak bizalmasan.– E! – mondta a báró. És kezét, csücsörített ujjakkal, a magasba emelte. Ezt az „E!…”-t mindig értették. A betű, amely már inkább hangjegy volt számukra, fonetikai helyezése szerint sok mindent jelentett, mint az egytagú kínai szavak. Jelenthette ezt: „No lám!…” Aztán: „Úgyis mindegy!” Majd: „Hohó, meglátjuk!…” Nápoly környékén, mindenfelé Campaniában, a legtöbb vitát ezzel az „E!…”-vel végezték. A Posillipo dombja felett – ott, ahol az új futballpálya épült, s ahol a korlátról lelátni Nisida szigetére és a sziklára, amelyhez Ulysses kötözte hajóját, amikor társaival aludni tért Polyphemos barlangjába – lement a nap. Baiae és a Cap Misena fölött a domboldal házait és a bérctetőt arany csíkkal szegélyezte a fény, mint a nápolyi templomokban az olcsó festményeken a szentek fejét. Hunyorogtak, és a lebukó napot nézték. A madarak elhallgattak az eukaliptuszfák lombjai között. A levegőben gyantaszag úszott. A tenger felett vízimadarak kergetőztek, és az ischiai hajó lassan himbált el a Marechiare öble előtt. Minthogy ez minden este így történt, hallgattak. Az úttest túlsó oldalán megjelent az idegen házaspár. A férfi valóban szandált viselt és fekete szemüveget. Az asszony vörösszőke volt, és nadrágot viselt. Mindketten botra támaszkodva jártak. Már nem voltak fiatalok. De még nem voltak vének sem. Céltalanul mentek. Nem sétáltak, de látszott a járásukon, hogy nem haladnak egy meghatározott cél felé. Az idegenek mindig így jártak itt a Posillipón és Amalfiban, a környéken – kissé bizonytalanul. Mint aki nem tudja eldönteni, hová menjen, de most már azt sem tudja eldönteni, elmenjen-e innen? Az öregek ültek a padon és figyeltek. Mikor az idegenek eltűntek a lejárat kanyarodójában, a báró ezt mondta:– Nem hiszem, hogy van pénzük. A tengernagy ezt mondta:– A házbért rendesen fizetik. Az öcsémtől hallottam. Az ember, aki a fagolyós játékot vezette, kissé együgyűen ezt mondta:– Nem biztos, hogy egy ember, aki a házbért rendesen fizeti, meg tudja váltani a világot. Az öregember, akinek lábujjait levágták a télen, ezt mondta:– E!… 3. ELSŐNEK PASQUALINO CSENGET, reggel hatkor. A szemétért jön. Hatéves, és a szemetesveder nagyobb, mint ő, aki cipeli. Tüdővészes, angolkóros, és nagyon szép, ragyogó fekete szeme van. A szemetesvödröt erőlködve cipeli lefelé a lépcsőkön, mint a japán színjátékokban az apró gésa az óriás kalaposdobozt. Pasqualino, mint általában itt a nép, büszke. A szeméthordás csak ürügy számára, hogy büszkén becsengethessen, reggel hatkor. Három szem karamellát kap és egy marék csikket. Szótlanul megy el, aztán néhány perc múltán visszajön, egy kaméliát nyújt át, vagy útilaput, vagy egy fürt mimózát. Ingyen nem fogad el semmit, mert ősei prokonzulok voltak, vagy rabszolgák. Ami kétezer éves távlatból ugyanaz. Latinok voltak. Nyolc felé jön a tojásárus. Ennek az embernek ősei részben spanyolok voltak, amit könnyű bizonyítani. Az alsó, kerti kapu felől jön, és fején hozza a tojásokkal megrakott kosarat. Idősebb ember, süket, és úgy jár, mint Blondel, a táncos, a kötélen. Egyik lábát óvatosan rakja a másik elé, egyensúlyoz. Nem lehet könnyű, fején egy kosárral, melyben háromszáz tojás van, nyílegyenesen haladni felfelé a keskeny kerti úton. „Tojás, tojás!”… – kiáltja már a kert aljában. Rekedten kiált, mint mindenki a környéken, mert a meleg tengeri pára lepedékes, és az emberi torokban elködösíti a szavakat. Büszkén lépdel, merev testtartással, mert máskülönben leesne fejéről a tojásos kosár. Elmúlt hatvanéves, török-mongol vonású arca van, mint a Közép-tenger {3} nyugati partján sok paraszti származékú embernek, mint Velázquez képein a szüretelő spanyol parasztoknak. Nem lehet tudni, mikor tévedtek ide a mongolok. A szaracénok, görögök, a latinok közé. Talán a népvándorlás idejében tévedt ide egy mongol–török törzs, talán később, amikor az Anjou királyok magyar hadakkal hadakoztak Nápoly környékén. De a fajta átütése erős és makacs. Ez az ember is a mongoloktól származik. Pofacsontja széles. Okos, fényes szeme alig észrevehetően ferde vágású, mongolos. De csak anyai ágon lehet mongol. Lényében, magaviseletében inkább spanyol. Ahogyan most, amikor nyílik az ajtó, megáll a küszöbön, két karral leemeli fejéről a tojásos kosarat, aztán kissé térdet hajt, s jobb kezét lassú mozdulattal homlokához emelve tiszteleg: ez a mozdulat már spanyolos. Így köszöntek a grandok és hidalgók, mikor a tollas föveget lassú mozdulattal lebegtetve üdvözölték a vicekirályt.– Eccellenza – mormogja. Válogatni kezdi a tojásokat. Nem vár választ. A megszólítás ellen nem érdemes tiltakozni, mert a Posillipón mindenki kegyelmes. Nápolyban sok a kegyelmes, de ennek nincs semmiféle jelentősége. Minden idegen kegyelmes, ezenfelül a háztulajdonosok is, általában az államhivatalnokok és a papok is kegyelmesek. A megszólítás az idők során, a köznapi használatban elvesztette minden támadó élét és hódoló hangsúlyát. A cinkosság, amely kegyelmesek és nem kegyelmesek között az évezredes együttélés során kialakult, az a mély, alkati zsigertudat, ahogyan itt mindenki ismeri a másik testi, családi, anyagi és lelki titkait, különösen leegyszerűsítette a megszólítások és rangjelzések értékét. Nápolyban királyok éltek, és udvar volt. Rómában pápák éltek, és kolostor volt. Feljebb, Észak-Itáliában, Toscanában és Piemontéban, összeesküvők és kalandor polgárok éltek, s egy vérbeli nápolyi nem sokat tart az északi emberekről. De Nápolyban spanyolok is éltek, és visszahagytak ízléstelen épületeket, kifizetetlen számlákat, beváltatlan szerelmi, üzleti és politikai ígéreteket, hideg-merev lovagiaskodás és embertelen népnyúzás emlékeit. Ezenfelül utcaneveket is visszahagytak itt, és márvány síremlékeket a templomok előcsarnokaiban. Visszahagytak néhány mozdulatot az emberek kezében és fejtartásában. Itt maradt utánuk a „don” – de igazában ez is inkább szégyen. Ami fekete, állati és halálos délen, az mindig a sűrű spanyol vér emléke, a gyalázat. A korcsmákban, a Torretta környékén, s aztán a keleti városrész sikátoraiban, ahol olajat és bort árulnak, krétával fekete táblára írják fel az adós nevét. Így írják: „Don Giuseppe, 100 Líra.” Tartozik valamivel, tehát spanyol. De ugyanakkor előkelő is, ha valaki spanyol; gyanúsan előkelő, valami köze van a vérhez, a származáshoz, a vérbajhoz vagy a mór- és bikaöléshez. Mikor a tojásos elmegy, a kert alján énekelni kezd a postás. Kürtje már nincs, amit ő sajnál a legjobban. Kürt hiányában énekel; mint a tojásos, mint a halas, mint az ember, aki a gyümölcsöt és a főzeléket hozza és a másik, aki parazsas bögrével jár körben, és szemverés ellen füstöli a járókelőket. „Posta, posta!…” – kiáltja a kert aljában a postás. Fiatal ember, lapos sapkát és garabonciásköpönyeget visel, amely lebegve úszik utána. Kancsal, és szépen énekel. A táskát, melyben a leveleket hozza, vállára vetette, panyókára. Könnyen lépdel a kerti úton, kissé táncol és szökell, átérzi társadalmi szerepe viszonylagosságát. A házban és a környéken lakó helybeliek számára a postának nincsen túlságos fontossága. Egyrészt kevesen tudnak csak írni és olvasni, s ezért nem örülnek, ha levelet kapnak. Másrészt azok sem várnak postát, akik tudnak írni és olvasni. Nagyon régi tapasztalattal tudják, hogy a posta ritkán hoz jó hírt. Legtöbbször adófelszólítást hoz vagy valamilyen hivatalos körlevelet, egyszóval olyasmit, amiről jobb nem tudni. De néha írnak a rokonok Génuából. Vagy a fiú, aki most katona Firenzében, ír és csomagot kér. Ennek van fontossága, de az ilyen posta ritka. A valóságban csak az idegenek számára fontos a posta. Vannak idegenek, akiknek még van valahol hazájuk, ahová egyszer hazatérnek, ha elmennek Itáliából. Aztán vannak másféle idegenek – a Közép-tenger nyugati partján minden időben nagy számmal éltek ilyenek –, akiknek már nincs semmiféle hazájuk. Ilyesfajta idegenek számára fontos a posta. Napjaik igazi tartalma a valóságban nem is más, mint az, hogy egyik postajárástól a másikig várnak a levelekre. A postás tudja ezt, s ezért kiáltja, kürt hiányában, már a kert aljában, dallamosan és rekedten, hogy itt a posta. Kancsal ember, és közlékeny természetű. Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak e pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. Ilyenkor még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben, de reménykednek. Már tudják, hogy nincs hazájuk – egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, s történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak–, és mégis várják a postát. Tudják, hogy a haza nemcsak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül. Az idegenek tudják ezt. És mégis várják a postát. A postás is tudja ezt. Lassan lépdel fel a lépcsőkön. A lépcsők márványból készültek, piszkosak, magasok és kényelmetlenek, mindenütt Nápolyban. Ilyen lépcsőkön csak óvatosan és lassan, tehát aggályos méltósággal lehet felfelé és lefelé lépdelni. Rómában, ahol öreg pápák és kövér papok éltek, a palotákban széles, alacsony, kényelmes lépcsőfokokból épült a lépcső, mert több régi házban állandóan látogatóba várták a pápát, aki néha évszázadokon át nem jött látogatóba, de ha jött, akkor lassan lépdelt a lépcsőkön, inkább csak csoszogott. A postás, mikor felhaladt a lépcsőkön, csenget, s az idegen ilyenkor visszafojtja lélegzetét. Nem rohan kinyitni az ajtót, mert elárulná, hogy nem tudja türtőztetni magát. De mégis siet, mert a posta nélkül nincs már életének semmiféle értelme. A postás mosolyogva áll az ajtóban. Kancsal emberek mindig úgy mosolyognak, mintha rossz hírt lepleznének:– Meg fogok nősülni – mondja. Ez jó hír. Két cigarettát kap és húsz papírlírát. Ezt mindennap megkapja, akkor is, ha nem hoz mást, csak egy áruház körlevelét. De ha igazi postát hoz – több levelet, külföldi bélyegekkel –, akkor többet is kap. Ennek a szolgáltatásnak – a levelekért átnyújtott szerény borravalónak – nincs semmiféle titkos értelme. A postás részéről inkább csak udvariasság és gyöngédség, hogy naponta elfogadja ezt a csekélységet. De a postaváró idegenek részéről van egyfajta sötétebb szándék ebben, valamilyen vesztegetés szándéka. Nem a postást akarják így megvesztegetni, hanem a sorsot, hogy legyen posta. Igaz, a postást is szeretnék lelkesebbre hangolni, hogy hozzon postát, amikor csak lehet. Kis, titkos szerződés ez, ártalmatlan mesterkedés, de van valamilyen gyakorlati értelme is. Ilyen módon remélni lehet, hogy a postás figyelmesebben bánik az idegenek postájával, s nem adja le a nagy melegben a külföldi levelet idegen címre – nem rosszindulatból, csak spleenből, nagyúri közönyből, mert végeredményben minden mindegy, és nyáron nagy a hőség –, s elhozza a címzettnek, ami az övé. Kancsalon, mosolyogva, udvariasan áll az ajtóban, kezében levelekkel. Örül, hogy postát hozhat. Nem a borravaló miatt örül. Azért örül, mert olasz és jó szíve van.– Még ezen a nyáron megnősülök – mondja. Ezt a jó hírt csak azért ismétli, hogy kedveset, engesztelőt is mondjon, ha kevés a posta, vagy ha – feltehetően – nem kielégítő minőségű a posta. Úgy érzi, ő, a levélhordó, sokat tehet a mindennapos posta érdekében. Hozhat jó levelet. Hozhat közömbös és utálatos levelet. Ezenfelül el is veszíthet kihordás közben néhány levelet, ami nagy hőségben egészen természetes. Aztán össze is cserélheti az idegenek leveleit, mert az idegen városneveket és családneveket nagyon nehéz megkülönböztetni. Minden idegennek hasonló neve van, s minden idegen olyasféle helyen született, mint Southampton vagy Azerbajdzsán, amit amúgy sem lehet megérteni, sem kimondani. Ezért a postás, nagylelkűen, a postaváró idegen elé helyezi öblös táskáját, a levelekre mutat, és ezt mondja, udvariasan:– Nézze meg, nincs-e az Ön számára még valami… 4. A VADÁSZOK HAJNALBAN a Posillipo dombjának felső hajlatánál állottak fel a kutyákkal, közel a kilátóhoz. Innen Nisida szigetére látni, ahol Brutus lakott. Már nincs nyoma a háznak, ahol, Caesar meggyilkolását követő napon, Brutus vendégül látta Cicerót – az író, rozsdaszín vitorlás bárkájával, a szomszédos Pozzuoliból jött át a szigetre, hogy megbeszélje Brutusszal a gyilkosság államvédelmi értelmét. A vadászok között akad kettő, aki hosszabb ideig járt iskolába, és az egyik járt a nápolyi múzeumban is. Ezek az idősebb emberek tudnak valamit Brutusról, aztán arról, hogy Lucullusnak háza volt a Posillipón, mert az ínyenc és életművész ide jött élni.– És Vergilius ide jött meghalni – mondta komolyan a postás, aki minden reggel erre megy, és megáll, mert érdekli a vadászat. A vadászok és a kutyák a lejtő felé figyeltek. A Posillipo dombja hullámosan esik itt a mélybe. Vedius Pollion házának romjai közelében, a szőlőskert guzsalyos sűrűjéből néha felszáll egy madár. A vadászok ilyenkor sortüzet adnak le a mélybe, a tenger felé. De már nagyon hosszú ideje nem esett meg, hogy valaki zsákmánnyal tért volna haza. Öten vannak: a boros, aki gumicsizmát is vásárolt a vadászfelszereléshez, mert számol a lehetőséggel, hogy egyszer lő egy vadkacsát, s akkor a kutyával le kell rohannia a Posillipo lankáin át a tenger partjára, és a hullámok közül kimenteni a zsákmányt, a véres szárnyakkal úszó kacsát. De még soha nem lőtt kacsát. Itt van az állatorvos, aki vontcsövű pisztollyal vadászik a láthatatlan kacsákra, pontosabban ezzel a párbajpisztollyal – melyet apjától örökölt, aki emberorvos volt, és régebben párbajoknál segédkezett időnként jól célzott lövést ad le a mélybe, Vedius Pollion és Lucullus lakóházának irányába. De ő sem lőtt még semmit. Itt van egy idősebb úr, akinek háza van a Marechiarén, és páncélrekeszt bérel a Banco di Napoli páncéltermében, ahol a részvényeit tartja. Ezt mindenki tudja a Posillipón, mert a páncélrekesz tulajdonosa elégedetten és büszkén beszél erről. Kövér ember, már kora reggel kissé viseltes, de előkelő szabású vadászruhát ölt, térdnadrágot húz, hasára övet fűz, melyen a töltényeket tartja, és zergetollas vadászkalapot nyom a feje búbjára. Kétcsöves puskája és vizslakutyája van, mely az állatok helyes ösztönével nem vesz részt a vadászatban, csak ugat, ha a háztulajdonos elsüti a puskát. Itt van a nyugalmazott katonatiszt, aki nem tud megélni a nyugdíjból, s ezért napközben irodaszerekkel ügynököl a belvárosban. De ebből sem tud megélni. Ő egycsöves puskával jön reggelenként vadászni, de nem tart kutyát, mert nem tudja megfizetni a kutyaadót. Itt van egy ember, aki Szomáliából jött haza a múlt nyáron. Fogtechnikus volt Szomáliában. De most nem csinál semmit, csak vadászik és halászik. A vadászat a Posillipón előkelő, nagy múltú, de zsákmány szempontjából kevés haszonnal kecsegtető foglalkozás. A vadászoknak társaskörük is van fenn a dombtetőn – „Circolo dei Cacciatori”. Ez egy üres üzlethelyiség, amelyet a Posillipo vadászai jutányosan bérelnek abból a célból, hogy esténként leüljenek az összehajtható, kecskelábú asztalok mellett, és vörösbor poharazása közben megbeszéljék a vadászélet esélyeit, meg a világhelyzetet. A kör tagjai korán feküsznek, mert vérbeli vadászember kora hajnalban kel. Nyolc felé, március végén, már kékarany párákkal füstöl a tenger, és a domboldal lejtőin, a szőlőskertek, a narancsfák, a citromfák, a tüskés indiai fenyő bokrai, a gránátalmafák között meleg, tapadó, gyantaszagú köd száll. Ilyenkor a vadászok már éberen lesben állnak a dombtetőn. A helyet kitűnően választották, mert innen szabad kilátás nyílik a tenger és minden égtáj felé, s ha egyszer egy vízikacsa szállana erre, a salernói öböl felől vagy pacsirta Capri irányából, vagy túzok, az Epomeo tűzhányó kialudt kráteréből, vagy vadgalamb Gaeta lankáiról: a boros, aki biztos kezű vadász, egyetlen jól irányzott puskalövéssel azonnal leteríthetné a szárnyaló madarat. De madár nagyon régen nem járt erre. Csak hallani lehet a madarak hangját a kertek mimózafáinak illatos sűrűjéből. Shelley egyszer látott itt egy pacsirtát, és verset írt róla.– Érthetetlen – mondta a fogtechnikus rosszkedvűen. Szomáliában több a madár.– Vadászsors – mondja szűkszavúan a boros. Ő az egyetlen a posillipói vadászok között, aki – három év előtt – lőtt egy baglyot. Igaz, senki nem volt jelenvaló, amikor a baglyot lőtte, de ilyesmiben nem illik kételkedni. A bagoly szárnyait kifeszítette, és a tetemet odaszögelte a borospince bejárata mellé, a szemöldökfára. Három éve ott lóg a bagoly, mint egy totem. Erről a bagolyról sok szó esett három év előtt a környéken, a vadászok körében éppen úgy, mint a lakosság körében, Agnanóban és Bagnoliban. A pacalárus – gyomorbajos, gyanakvó és rosszindulatú ember – azt mondta, a boros a baglyot elevenen vette Gragnanóban, ahol a bort vásárolja, zsebkéssel ölte meg a vadmadarat, és kifolyatta a vérét. A boros, tartózkodóan és szakszerűen, nem sokat beszél erről a vadászkalandról.– Éjjel lőttem – mondja néha, mellékesen. – Felébredtem, hogy huhog. Fogtam a fegyvert, füttyentettem a kutyámnak… Legyint, nem mond többet. Minden reggel ott állnak a vadászok a kilátó közelében, a dombtetőn. A nap a Vezúv mögött kel fel, és nyolckor már magasan jár a tűzhányó felett. A kertek ilyenkor, márciusban, különösen illatosak. A narancsokat már leszedték, de citrom még mindig akad a kertben. Az édesgesztenyefák s a tujafenyők gyantájának illata párolog a sós ízű levegőben. A kertészek fenyőgallyakat égetnek a mélyben, a szőlőskertek csalitjaiban. A nagy hajók ilyenkor érkeznek a nápolyi öbölbe, s ünnepélyes kürtöléssel tudatják, hogy szerencsésen átkeltek az óceánon, és hoznak szenet és olajat. Gibraltár felől jönnek az amerikai hajók. A salernói öböl felől érkeznek az ausztráliai hajók, aztán az egyiptomiak, néha egy izraeli hajó is, az új állam zászlajával. A hajók a nápolyi öbölben lopakodva kúsznak előre a láthatatlan, de hajósok számára jól ismert tengeri utakon, melyeket a tengeri térképeken vörös hullámvonalak jelölnek: az áramlások vízi országútjain poroszkálnak. A régen behajózott öböl vize tele van ilyen láthatatlan, de jól ismert utakkal, s a halászok, a Mergellina bárkásai, Pozzuoli öblének vízi csavargói, úgy ismerik az ösvényt, mint a parton a gyermekek a kerti dűlőket. A parti emberek, akik több ezer éve őgyelegnek a kék öböl vízi ösvényei között, térdig feltűrt nadrággal állanak a csónakban, szétvetett lábbal, a lábfejeket kissé befelé fordítva, mert ez a lábtartás egyensúlyozza a csónak lengése által okozott helyzeti bizonytalanságot. Így érkezett egy napon a partra Ulysses, tutajon, a szirt tövébe, ahol a vadászok reggelenként lesben állanak. Két kézzel markolták puskájuk csövét, férfiasan. Mind itt születtek, a parton. Úgy néztek maguk elé, mint aki minden esélyt ismer, amely embert vízen és szárazföldön érhet. Úgy néztek a mélybe, az érkező hajókra, a nisidai móló körül lebzselő csónakosokra, Capri és Ischia szikláira, mint akik tudnak valami bizalmasat a tengerről és a földről. De úgy is néztek, figyelmesen, mint aki várja a meglepetést. Ez a nézés nagyon régi. Mindenki így néz a Közép-tenger nyugati partján. Úgy néztek, mint aki a csodát várja. Komolyan néztek, szakszerűen. 5. A SZERKESZTŐ EZT MONDTA:– Az idegenek ezt nem értik. Azt hiszik, a nápolyiak vallásosak. De ez nem igaz. A mi népünk babonás, ez igaz. De nem vallásos. Calabriában talán nagyobb a szegénység, mint Nápolyban. Komorabb és sivárabb a szegénység. Igaz, Michele?… A kámea- és gemmaárus, akinek műhelye volt Torre del Grecóban és üzlete Nápolyban – a Galleria Umberto egyik szögletében a fórumon –, komolyan intett:– Calabriában már semmiben sem hisznek. A csodában sem.– A kormányban sem – mondta a szerkesztő –, és ez természetes. Miért higgyenek a kormányban? Az elmúlt háromezer évben itt már nagyon sok kormány volt. Egyik olyan volt, mint a másik. És a végén nem változott semmi. A nép tudja ezt. Ezért nem hisz semmiben. Csak a csodában hisz, pontosabban, igazad van, Michele, nem hisz a csodában, de számol vele, mint az esélyek egyikével.– Még pontosabban – mondta a lóversenyrovat vezetője, aki minden ló esélyeit ismerte Agnanóban, a versenypályán –, megjátsszák a csodát, mint a lóversenyt vagy a totószelvényeket. Elgondolkoztak.– Ez igaz – mondta hirtelen a szerkesztő, mint aki megértett valamit. – Talán, mert Nápolyban évenként kétszer van hivatalos csoda. Tavasszal és ősszel.– Pontosan – mondta nyugodtan a lóversenyrovat szerkesztője. – Mint az ügetőversenyek. Most mind előrehajoltak, kezükben az apró csészével, melyben a túlcukrozott, mérges-erős fekete párolgott, és villogó szemmel figyeltek. Úgy tetszett, a lóversenyrovat vezetője kimondott valami fontosat. A fórumon ültek, alacsony, nádfonatos karosszékben, piszkos márványasztalok mellett, a Galleria Umberto üvegtetőzete alatt. A tavaszi napfény az üvegen át arany nyilakkal célzott reájuk. Az a fajta hirtelen, harsány, erőszakos napsütés volt ez, amely úgy villan ki néha a nápolyi égből, mint egy mennyei atomrobbanás szikrája. A kék levegő tejesen erjedt a kora tavaszi hőben. A fórum, a Galleria Umberto négyhajós sétatere ebben az órában megtelt a néppel. Mind itt voltak, akik már több ezer éve itt töltötték, délben és este, idejüket: a feketepiac kereskedői, a leányok, akik az amerikai matrózokat várták, a zugírók, a hivatásos, alkalmi tanúk, az idegenvezetők, a cipőtisztítók, a morfiumcsempészek, a valutások, a titkosrendőrök, akik nyugodtan nézték az őgyelgő tömeget, és aztán mindazok, akik idejöttek morfiumot venni, vagy tanút keresni, mert délelőtt dolguk volt a rendőrségen vagy a városházán. A nagy lármában és tolongásban volt egyféle nagyon régi rendtartás. Mindenki a helyén volt. A dollár néhány ponttal emelkedett vagy esett, s egy hegyes szakállas ügyvéd hangosan adott elő a kávéház előterének asztala mellett az olasz kommunista párt esélyeiről. Néha papok és koldusok vonultak végig a tömeg zűrzavara közepette. A papok perselyt vittek. A koldusok unottan koldultak. Volt koldus, aki visszadobta a papír ötlírást, ha a bankjegy túlságosan rongyos volt. Egy bohócarcú, hasas kis franciskánus, aki naphosszat itt koldult, szentképeket osztogatott a leányoknak és az amerikai matrózoknak. Egy fiatal, fekete szakállas, komoly pillantású franciskánus leginkább a valutásokat kerülgette a persellyel. A félemeleten, a boltíves irodahelyiségek nyitott ablaka mellett a helyi lapok munkatársai kártyáztak. Néha lekiabáltak ismerőseiknek, a tömegben ácsorgó valutakereskedőknek, a San Carlo színház őgyelgő statisztáinak, a közeli nagybankok ágenseinek. A nők lassan jártak a tömeg szutykos kavarodásában, figyelmesen. Volt közöttük, aki cinóbervörös, más, aki hupikék hajat viselt. Egy néger pap komoran és szomorúan állott a kavargás közepette, hóna alatt az irattáskával, karján az esernyővel. Egy öreg koldusasszony éneklő motyogással járt a kis kávéházak asztalai között, és cigarettát koldult. Tollas kalapja alól kilógtak gyapjas, ősz tincsei. Színes, piszkos szalagok lobogtak kalapja körül. Régimódi, rövid ujjas kabátkát viselt, zsíros prémgallér tapadt nyaka körül, rongyos szarvasbőr kesztyűje volt és ezüstnyelű ébenfa sétabotja. Ezt a jelmezt már évtizedek óta viselte. Koldulás közben állandóan beszélt, szitkozódott. Pénzt nem fogadott el, csak cigarettát. Időnként egy öreg pap csoszogott a sokaságon át. Már nem volt papi külzete, emberi külzete is alig volt. Csámpásan járt, szétmállott, ezüstcsatos félcipőben, lila harisnyája lyukas félholdat mutatott a cipősarok felett, reverendája zsíros és rongyos, széles karimájú kalapján fehér penészfoltokkal ütött át a fejzsír és az izzadság. Mindig beretválatlan volt, és a kiütközött szakáll sertéi – fehér és szürke szőrzet – hullafoltszerűen lepték el arcát. Lila esernyővel hadonászott, és beszélt valamit. Senki nem figyelt reá. Amerikai tengerészek érkeztek, karjukon sárga szalaggal, amely mutatta, hogy a kikötőben horgonyzó hadihajó rendőrei. Gumibotot lóbáltak, és lassan jártak. A matrózokra vigyáztak, akiket az olajtól zsíros, fekete hajzatú kerítők libasorban vezettek a vendéglők, a bordélyok és a sikátorok pénzváltó üzletei felé. A szerkesztő ezt mondta:– Fenn, a Frisie fölött, már közel a Posillipo tetejéhez, lakik most egy idegen, aki meg akarja váltani a világot.– Német? – kérdezte a gemmaárus.– Nem – mondta fölényesen a lóversenyrovat vezetője. Lengyel. A szerkesztő felkiabált a félemeleti nyitott ablakba, ahol lapjának munkatársai kártyáztak.– Anastasio! Az az ember fenn a Posillipón!… Egy ingujjas fiatal ember leszólt az ablakból: – Angol.– Nem angol – mondta megvetően a lóversenyrovat vezetője.– Ha angol lenne, ismerném, mert kijárna az ügetőversenyekre. Lengyel – mondta makacson, dühösen.– A lengyelek nem tudják megváltani a világot – mondta nyugodtan a gemmakereskedő. A szerkesztő felállt. Alacsony, kövér ember volt. Vastag orrú, piros és pufók, nápolyi arca – nem mongol, nem is spanyol, inkább latin, kissé bohócos arca – sugárzott. Kopasz volt, és sárga szemüveget viselt. Májfoltos, kövér, szeplős kezét a magasba emelte, öt ujját ékbe csücsörítette. Így mondta:– E!… Mind nevettek. 6. A DÉLELŐTTI ÓRÁKBAN félóránként csengetnek. Néha a kertész leányai csengetnek,